Gitár történelem:

Az 1920-as években a big bandekkel és swing zenekarokkal játszó gitárosokat elnyomta a többi hangszer, így hangosabb gitárokra volt szükség, hogy hallhatóvá váljanak.
1925-ben az amerikai National String Instrument Company cég (később Rickenbacker) egyik alapítója elektromágneses hangszedőkkel kezdett kísérletezni, hogy a húr hangját felfogva elektromos jellé alakítsák azt, amit aztán az akkoriban használatos rádió- vagy hifi-erősítőkkel erősítsék fel.
1931-ben sikeresen el is készítették első működő hangszedőjüket, amit egy fémből készült gitárba pakoltak bele. Nem véletlenül kapta a „serpenyő” nevet a gitár. (3.1 kép)
1935-ben a Gibson kifejlesztett egy új gitárhangszedőt (pick-up), melyet első alkalommal egy ölben tartott steelgitárral használtak. Ezt a típust Gibson ES-150-nek nevezték el és ma ezt a modellt tekintjük az első modern elektromos gitárnak. (3.2 kép)

Ez a modell ugyan sikeresnek bizonyult, de voltak gyermekbetegségei. Az üreges test és mikrofonos hangszedők miatt hajlamos volt az öngerjedésre, és sok nem kívánatos felhangot is produkált, mivel ugyanannyit vett fel a test hangjából, mint a húrok rezgéséből.
Les Paul, az ismert jazzgitáros felfedezte, hogy a tömör test kiküszöbölné ezeket a problémákat. Elkészítette a saját hangszedőit és a tömör testű gitárját (a Fatuskó), mellyel valóban kiküszöbölte a fentebbi problémákat. El is vitte a Gibson céghez, akiket nem különösebben érdekelt a dolog.
Azonban Leo Fender hitt az elektromos tömör testű gitárok jövőjében így ő is elkészítette prototípusát, amit zenészeknek kölcsönzött és a kapott visszajelzések alapján fejlesztette tovább a hangszert, majd 1948-ban piacra dobta a Fender Telecaster-t. (3.3 kép)
Részben a Fender sikerének köszönhetően végül a Gibson is elkészítette saját tömör testű gitárját, amit ugyan Les Paulnak (3.4 kép) neveztek el, azonban a gitár külsejét Ted McCarty, a Gibson cég főnökének ötlete alapján készítették el, ami emiatt inkább hasonlított a régebbi Gibsonokra, mint Les Paul eredeti gitárjára.

Később ezen gitárok fejlesztései jelentek meg, úgy mint Stratocaster, Super-Strat, SG.

A következő évtizedek újításai főleg a hangszedők fejlesztésével teltek, és megjelentek olyan cégek, akik kifejezetten cserélhető elektromos hangszedők gyártására specializálódtak, mint pl. a DiMarzio vagy a Seymour Duncan.

Erősítő történelem:

Amikor az 1930-as években megjelentek az elektromos gitárok, nem léteztek még a hangszer-erősítésére szakosodott cégek. Az egyetlen hozzáférhető erősítési lehetőséget a rádió- és hifitechnika csöves erősítői jelentették.
A korai gyártó cégek, mint a Rickenbacker és a Gibson, hangszereik mellé erősítőt is mellékeltek, melyek a hagyományos rádió- és hifi erősítők áramköreinek egyszerű másolatai voltak. Általában nem, vagy alig volt rajtuk hangszín szabályzási lehetőség, a szabályzók pedig az erősítő hátulján voltak, mivel akkoriban a gitárosok az erősítő mögött ültek.

Leo Fender 1945-ben a K&F néven kezdett erősítőket gyártani. Modelljei egyáltalán nem rendelkeztek szabályzókkal, a gitár hangerő- és hangszín szabályzóira épültek. 1947-ben került piacra az első erősítő Fender néven (Model 26), mely kapható volt 15cm-es, 25cm-es és 38cm-es hangszóróval is. (7.1 kép)

Az ’50-es években, ahogy az elektromos gitárok népszerűsége nőtt, a zenészek egyre nagyobb hangerőt és lehetőségeket vártak az erősítőktől. A Fender cég több erősítőt is kínált 3,5W-os modelltől a 80W-osig, melyek már részletesebb hangszín szabályzóval látta el. Ezekkel a basszus, közép és magas hangsávokat lehetett kontrollálni.

Ezek viszont nem kifejezetten gitárerősítők voltak. 1956-ban a brit Vox cég piacra dobta az AC15-ös modelljét, melyet kimondottan gitárerősítőnek terveztek. (7.2 kép)

Szintén ez idő tájt jelentek meg a Marshall erősítők is.

A ’70-es években a még magasabb gain (előfok vezérlés – ez adja a torzítást -) és hangerő igények miatt megjelentek a torzító pedálok és külön gainszintekkel, több zengetéssel és torzítással rendelkező erősítők, mint pl. a Mesa/Boogie modellek, melyek eredetileg „felturbózott” Fender-modellek voltak.
Megjelent (Marshallokban először) az erősítőkön a Master hangerőszabályzó, ami lehetővé tette, hogy a zenészek alacsonyabb hangerőn is jelentős torzítást érhessenek el. (7.3 kép)

Kezdetben az erősítőkben aktív elektroncsöveket (vákuum csöveket) használtak az erősítésre, ám a technológia fejlődésével szintén a ’70-es években jelentek meg a tranzisztoros erősítők, amik hifiszemszögből megbízhatóbbak voltak.
Szintén a technológiai fejlődésnek köszönhetően a ’90-es évek közepén elkezdtek megjelenni az un. modellező erősítők, elsőként a Roland cég által.

Forrás: 
Alan Ratcliffe - Elektromos gitár kézikönyv